Koboldka

Ráfagy a házra a lombszínű festmény, 
Csordul a színkeverő ereszen. 
Bámul a tájra a mézízű napfény - 
Kószál a hűst lehelő terepen. 

Kúszik a lángja, a mélyvörös lobja; 
Izzik oly kín-keserű szerelem. 
Vágyik a múltba a régidők foglya - 
Kábultan hű szeretőm keresem. 

Jönne, ha volna, két keze fogna, 
Lenne a sorsa, én neki írva, 
Tudni, hogy mindenestől csak enyém. 

Hinni a mának, bízni szavaknak, 
Menne a bánat, vágy öle ringat. 
Harcol az álmaimban a remény.